Paradise Lost - Faith Divides Us-Death Unites Us (2009)

Nick Holmes - ének
Gregor Mackintosh - gitár, billentyűs hangszerek
Aaron Aedy - gitár
Stephen Edmondson - basszusgitár
Peter Damin - session-dobos

1. As Horizons End
2. I Remain
3. First Light
4. Frailty
5. Faith Divides Us-Death Unites Us
6. The Rise of Denial
7. Living With Scars
8. Last Regret
9. Universal Dream
10. In Truth

Az elején leszögezem: utálom a gótikus metalt. Zeneileg az ilyen együttesek nem mutattak az égvilágon semmi olyat, amiről véleményem szerint a rockzenének szólnia kell, a köréjük felépülő gót/dark szubkultúra pedig számomra inkább visszatetsző, mint vonzó vagy követendő. És hogy miért hoztam ezt ide? Azért, mert a Paradise Lost-ot is szokták néha gothic metalként emlegetni. Külsőségekben valóban hoztak valamit az említett irányvonalból, különösen az ezredforduló környéki, szintetizátorközpontúbb hangzásvilágú dolgaikkal sikerült maguk mellé állítaniuk a csipkekesztyűs tinicsajokat, de saját bevallásuk szerint az igazi gyökereiket az olyan doom alapbandák jelentik, mint a Trouble vagy a Candlemass. Legsikeresebb lemezeik is ennek szellemében íródtak(Icon, Draconian Times), és a legutóbbi két anyaggal ehhez az irányvonalhoz tértek vissza. A "lágyabb" témáik is valóban hangulatos betétek, nem nyálas "jajdenagyszerelmibánatomvan" típusú dalok.
Az első As Horizons End egy populárisabb szám, közepes színvonalon, de a közepe táján az akusztikus leállás már előrevetíti, hogy mire számíthatunk a továbbiakban hangulat terén. A következő I Remain súlyos, szaggatott riffekkel indul, erre jön a tökéletesen ide passzoló vokál. A refrén egy kicsit fura, de utána itt is egy lassú, hangulatfokozó rész következik, az ebből kibontott szóló pedig mindent visz! Az egyik legjobb dal kétségtelenül a címadó, mesteri verze-refrén-bridge felépítéssel, óriási hangulatokkal. Templomi kórussal kezdődik a The Rise of Denial, majd jönnek a doom riffek és a súlyos énektémák, hatalmas refrénnel. Úgy látszik, az utóbbi időben minden lemezüket egy hasonló dallal akarják lezárni, az enyhén psichedelikus hatású In Truth tökéletesen megfelel az In Requiem albumos Your Own Reality-nak.
Mint ahogy a cím is mutatja, a szövegek elsősorban az ateizmus témájával foglalkoznak. Itt az élő példa arra, hogy racionalista témákról is lehet művészi szövegeket írni, náluk a költőiség nem párosul semmilyen bonyolult, öncélú vallási filozófiával.
Időt kell hagyni a lemeznek, amíg az ember be tudja fogadni a zenét, ugyanis többféle hangulat és rengeteg jó hangszeres megoldás keveredik benne.
Az idei év egyik legjobb alkotása.

PONTOZÁS: 9/10

Faith Divides Us-Death Unites Us klip

Eyehategod - Take as Needed for Pain (1993)

Mike Williams - ének
Brian Patton - gitár
Jimmy Bower - gitár
Mark Schultz - basszusgitár
Joe LaCaze - dobok

1. Blank
2. Sister Fucker, Pt.1.
3. Shop Lift
4. White Nigger
5. 30$ Bag
6. Disturbance
7. Take as Needed for Pain
8. Sister Fucker, Pt.2.
9. Crimes Against Skin
10. Kill Your Boss
11. Who Gave Her the Roses
12. Laugh It Off

Az EHG az egyik első banda volt a '80-as évek végén, '90-es évek elején kibontakozó New Orleans-i southern/sludge színtéren, ami aztán NOLA Underground néven vonult be a köztudatba, és legendás bandák sorát termelte ki. Nem véletlenül szokták Jimmy Bowert úgy hívni, hogy "Godfather of Southern Metal".
Mindig is bírtam ezekben a bandákban, hogy a lemezeikről süt az a "két joint között nyomunk valami bluest, és közben kurva jól érezzük magunkat" hozzáállás. A nyitó Blank például rögtön egy hatalmas örömzenélés, van benne gitárgerjesztéstől (már-már EHG védjegy) súlyos doom riffeken át a szövegmondásos vokálig minden. Mike Williams hangja ezer kilóméterről felismerhető, na persze nem a dallamok iatt, mert azok ugye nincsenek, de abszolút hitelesen tolmácsolja ezeket az élet nehézségeiről, szenvedésről szóló, sötét hangulatú szövegeket. A basszusgitár-riffel kezdődő Sister Fucker Pt.1. a valaha íródott egyik legjobb sludge szám, a legnagyobb blues rock riffel, amit a '70-es évek óta ember csak eljátsott. Hasonlóan ötletes bőgőtémával indul még a Shop Lift és a White Nigger is, de ezek inkább doomos dalok. A címadó viszont újra blues, a végére azonban ez is óriási elnyújtott, belassult jammelésbe csap át. A lemez vége sem laposodik el, a Kill Your Boss és a Who Gave Her Roses iszonyatosan súlyos tételek, árad belőlük az elementáris energia. A Laugh It Off már nem igazi dal, inkább csak outróként funkcionál, jó levezetés az album végére.
A lemez minden kétséget kizáróan egy igazi mestermű, amit minden embernek hallania kéne, hogy milyen is az igazán őszinte, szívből jövő ZENE.

PONTOZÁS: 10/10

Sister Fucker Pt.1 klip

Venomin James - Left Hand Man (2007)

Jim Meador - ének
Tom Scull - gitár
Joe Fortunato - gitár
Erin Corcoran - basszusgitár
Jared Koston - dobok

1. Abu Ghraib
2. Bullet Juice
3. Tears of the Scorpion
4. Feed the Flames
5. Downer
6. Iron Horse
7. Undertow
8. El Brujo

Sok követője van manapság annak a műfajnak, ami az olyan zenekarok munkásságén alapszik, mint a Balck Sabbath, a Led Zeppelin vagy a Thin Lizzy, és a Corrosin of Conformity meg a Down fejlesztett tökélyre. Persze mindenki kicsit más ízekkel játssza a stílust, a Venomin James például alapvetően rock&rollt nyomat, természetesen southern és doom elemekkel.
A lemez végig egységes színvonalat hoz, aki szereti az ilyen zenét, az nem fog csalódni benne. Rögtön nyitásnak ott van a doomos Abu Ghraib, utána meg egy laza rock&roll a Bullet Juice képében. De ezek a szélsőségek a lemezen, a többi szám valahol közöttük helyezkedik el. Persze e két dal között sincs azért egetrengető különbség. A legjobb gitárszóló az Iron Horse-ban van, ilyenből elfért volna több is, bár így sincs baj a hangszeres játékkal.
A banda semmi újat nem mutat ugyan zeneileg, de ez egyáltalán nem zavaró, amíg minden hallgatás után azt érzem, hogy újra be kell tennem a lemezt. A szűk 30 perces játékidő egyébként kicsit kevés, többet is el tudnék viselni ebből a zenéből.
Mindent összevetve ez egy igen kellemes hallgatnivaló, a kedvenc stílusomból. Jövő év elején pedig jön az új anyag Crowe Valley Blues címmel, arra is érdemes lesz odafigyelni!

PONTOZÁS: 9/10

Bullet Juice live

3 Inches of Blood - Here Waits Thy Doom (2009)

Cam Pipes - ének
Justin Hagberg - gitár, vokál
Shane Clark - gitár
Nick Cates - basszusgitár
Ash Pearson - dobok

1. Battles and Brotherhood
2. Rock in Hell
3. Silent Killer
4. Fierce defender
5. Preacher's Daughter
6. Call of the Hammer
7. Snake Fighter
8. At the Foot of Great Glacier
9. All of Them Witches
10. 12:34
11. Execution Tank

Határozottan állíthatom, hogy nem igaz az a megállapítás, hogy manapság már nincsenek egyedi, eredeti zenekarok, csak kicsit keresgélni kell, "mélyebbre ásni". Az élő példa a kanadai 3 Inches of Blood. Nem mondhatnám, hogy igazán új dolgokat találtak ki, viszont egy olyan heavy-power-thrash-black(!) metal-metalcore keveréket játszanak, ami a világon egyedülálló!
Előző, Fire Up the Blades című albumuk ott van a legnagyobb kedvenceim között, úgyhogy nagyon vártam ezt a megjelenést. Időközben az üvöltésekért felelős vokalista kiszállt (ezzel egyébként egyetlen alapító tag sem maradt az együttesben), szóval kicsit aggódtam is, hogy megmarad-e a rájuk jellemző dinamizmus.
A Here Waits Thy Doom tényleg picit más lett, mint az elődei. Több teret engedtek a heavy metalos (NWOBHM) részeknek, természetesen a többi elem megtartása mellett. A banda kreativitását jelzi, hogy még ezeket a sokat hallott riffeket is képesek valami egészen sajátos ízzel előadni. A lényeget viszont természetesen ezúttal is Cam Pipes éneke adja, a csávó kb. még Rob Halfordnál is 3 oktávval magasabb hangon énekel, elképesztő!
Hihetetlen, de a Preacher's Daughter-nél még egy hatást sikerült a zenéjükbe építeni: ez egy laza, feelinges blues rock szám.
A legnagyobbat azért most is a lendületesebb dalaik ütnek: a Battles and Brotherhood, az At the Foot of Great Glacier, valamint a záró Execution Tank.
Ezt a zenét egyszerűen nem lehet máshogy hallgatni, csak szélesterpeszben, fülig érő szájjal headbangelve! :)
Egy szó mint száz, ez egy újabb 100%-ig eredeti album egy 100%-ig eredeti zenekartól, akik ráadásul anélkül tudnak kiváló dalokat írni, hogy ismételnék önmagukat.

PONTOZÁS: 9/10

Batlles and Brotherhood klip

HammerFall - No Sacrifice, No Victory (2009)

Joacim Cans - ének
Oscar Dronjak - gitár
Pontus Norgren - gitár
Fredrik Larsson - basszusgitár
Anders Johansson - dobok

1. Any Means Necessary
2. Life is Now
3. Punish and Enslave
4. Legion
5. Between Two Worlds
6. Hallowed Be My Name
7. Something for the Ages
8. No Sacrifice, No Victory
9. Bring the Hammer Down
10. One of a Kind
11. My Sharona (The Knack cover)
    

Svédország első számú heavy metal (templomos) lovagjai idén végre új lemezzel jelentkeztek. A 2006-os Threshold óta eltelt majd' 3 év a zenekar mércéjével mérve sok időnek számít, úgyhogy (a közben megjelent Rebels with a Cause DVD és a Masterpieces feldolgozásalbum ellenére is) épp ideje volt valami komolyabb mozgolódásnak. A legfontosabb változás a Threshold-hoz képest, hogy Stefan szólógitáros kiszállt a bandából, mivel pilótakarrierbe kezdett (igazi trú templomos lovagok, na.). A helyére érkezett, Pontus Norgren nevű új srác melodikusabb vonalon mozgott eddig, korábban a The Poodles.ben (jesszusom micsoda név egy hard rock bandának, úristen) pengetett, emiatt a szólói kezdetben kicsit furcsának tűntek ebben a zenében, de idővel meg lehet szokni. Szerencsére a dalszerzésben Oscar és Joacim senkit nem enged maga köré, így nagy változás nincs zeneileg-szövegileg. Aki ismeri őket, az tudja mire számítson.
Két dalt emelnék ki a lemezről, az egyik a már címével is sokat mondó Hallowed Be My Name, a másik pedig a személyes kedvencem, a Bring the Hammer Down. Amikor Joacim azt kezdi énekelni, hogy "Still counting the stars", az az album csúcspontja. Egyébként szerintem valamiféle Guiness-rekordra is pályázhatnának azzal, hogy hányféle számcímbe tudják beépíteni a "hammer" szót :D
A záró My Sharona egy ősrégi popszám feldolgozása, de ez is meglepően jól sült el.
Nem hallgattatja magát úgy a lemez, mint mondjuk az utolsó kettő, de Joacim énektémái miatt inkább 9 pont mint 8.

PONTOZÁS: 9/10

Any Means Necessary klip

Mastodon - Crack the Skye (2009)

Troy Sanders - basszusgitár, ének
Brent Hinds - gitár, ének
Bill Kelliher - gitár, ének
Brann Dailor - dobok, ének

1. Oblivion
2. Divinations
3. Quintessence
4. The Czar
5. Ghost of Karelia
6. Crack the Skye
7. The Last Baron
   

Cári Oroszország, Raszputyin, lélekvándorlás, testen kívüli élmények, asztrálutazás, Stephen Hawking féreglyuk-elmélete... mindez helyenként zúzós, másutt elszállós progresszív rock/metal zenébe ágyazva. Tömören erről szól első írásom tárgya, az atlantai Mastodon negyedik stúdióalbuma.
Már a nyitó Oblivion elején is érződik, hogy ez a Mastodon nem az a Mastodon, mint a korábbi lemezeken. Az egész albumra jellemzőek a harmóniák, mind az ének, mind a gitártémák terén; remekül felépített dalok vannak a lemezen, valahogy sokkal jobban "egyben van" az egész, mint a korábbi anyagaik, ráadásul változatosabb is. A lemez relatíve legslágeresebb dala a Divinations, egy jó kis húzós darab, Brann szerint "erre lehet házi headbanging vetélkedőket rendezni". Nem véletlen, hogy elsőnek ehhez készítettek klipet. A Quintessence már zaklatottabb, progresszívebb, de ez is nagyon tud ütni, főleg a végén lévő zúzás. A The Czar-ban egyértelműek az ősrock(Pink Floyd, Led Zeppelin) hatások. Talán ez a legjobb példa a fent említett kiváló dalfelépítésre. A címadóban a Neurosis-os Scott Kelly énekel vendégként, ennek ellenére talán ez a lemez leggyengébb pontja. Hasonlóan szürkébb szám egyébként a Ghost of Karelia is. A záró The Last Baron váltásait elsőre picit nehéz volt követnem, de aztán ez is szép lassan beérett.
Aki eddig nem szerette a Mastodont, az most bátran próbálkozhat újra, de aki csak szimplán szereti a progresszív, 70-es évek rockjából táplálkozó zenéket, annak is tudom ajánlani.

PONTOZÁS: 8/10

Divinations klip

Bevezető

Natehátakkor. Először is üdvözlet mindenkinek aki olvassa a blogot(nem lesznek túl sokan, de ha pár ember olvassa, nekem már megéri). Ez itt egy szubjektív zenei ajánló, a véleményemet írom le azokról a lemezekről, amik nekem bejöttek, vagy éppen csalódást okoztak. Ez NEM egy warez blog, így letöltési linkeket ne is keressetek, az élelmesebbek úgyis mindent megtalálnak a neten, a tisztességesebbek meg úgyis megveszik.
Kezdésképpen a friss megjelenésekkel fogok foglalkozni, aztán majd szép lassan jönnek a nagy klasszikusok, alapművek is.
Jó olvasgatást, és tessék kommentelni is, mer az úgy trú.
Písz